A hónapok óta tartó csendet egy kézilabdás bejegyzéssel szakítom meg. Előre leszögezném, hogy a sportág és én nem ápolunk közeli barátságot, hiába vagyok sportbuzi, csak nagyon indokolt esetben ülök le megnézni egy kézilabda-mérkőzést és ezek közül rendkívül kicsi a szám, amelyik tetszik is.
A magyar válogatott mérkőzéseit viszont nézem, legyen szó a férfi, vagy a női csapatról. Most előbbiekről írok, mégiscsak csak az elmúlt két hétben rendezték/rendezik az Európa-bajnokságot, amely azoknak a csapatoknak, amelyek mertek nagyot álmodni, még mindig tart.
Mert ez lenne itt szerintem a probléma, a célokkal, az elvárásokkal volt itt a gond.
Nagy László személyében ugyan a világ egyik legjobb játékosa dőlt ki a torna előtt (igaz a kiesés után természetesen már szárnyra kaptak a pletykák, miszerint nincs jóban Mocsai Lajossal), azonban talán még így sem lett volna túlzás azt várni a csapattól, hogy ne csak bejusson a legjobb nyolcba, hanem valamit villantson is a középdöntőben.
Mikler 33 százalékkal védett az Eb-n
Ehhez képest a számos hullámvölggyel tarkított mérkőzés közül mindössze egyet sikerült megnyerni, a Macedónia ellenit. Sőt, összességében meg is lep, hogy akkor ennyire kijött a lépés, ugyanis rajtunk kívül még egyedül a spanyolok elleni találkozójukat veszítették el nagyon simán, a magyar és az ibériai gárda között pedig ugye zongorázni lehet a különbséget.
Ezen kívül fel tudunk még mutatni két döntetlent (Izland és Norvégia ellen még a csoportban), illetve három vereséget, a spanyolok és a dánok elleni papírforma zakót követően ez Eb utolsó mérkőzésén egy fájó 24-25-be szaladtunk bele Ausztria ellen. És az egy dolog, hogy mindössze egy gól volt a különbség, sokkal inkább bosszantóbb az, hogy aki nézte ezt a kissé – itthon – lesajnált osztrák csapatot a spanyolok ellen, akkor számíthatott rá, hogy meglephetnek bennünket – sajnos így is történt.
Mi maradt így végül? Igen, a nyolcadik hely. Sem kevesebb, sem több, pont, ahogyan azt a Magyar Kézilabda Szövetségben előzetesen elvárták. És a torna egészét nézve nem teljesítettek rosszul a fiúk, mert például az árulkodó, hogy a címvédő és házigazda dánok ellen a pocsék játék is majdnem elegendő volt egy szűk, kétgólos vereséghez, az már a sors fintora volt, hogy ebből mínusz négy lett a legvégére.
És az a legnagyobb poén az egészben, hogy ha – ami a sportban ugye nem játszik – legyőzzük Ausztriát mindössze egyetlen aprócska góllal, akkor kedvezőbb helyzetbe kerülhettünk volna, tekintve, hogy a dánok a papírformának megfelelően kiütötték Izlandot, kilencet számoltak rájuk, azaz tényleg csak egy szűkös győzelemre voltunk a középdöntő I. csoportjának harmadik helyétől.
Ugyanakkor változott volna azzal valami? Szerintem nem sok, mert az csak egy hatalmas szerencse lett volna, ha mi játszhattunk volna az ötödik helyért, ráadásul a jóval erősebb lengyelek ellen vajmi kevés lett volna az esély. Ugyanakkor nem szolgáltunk rá a tornán mutatott játékunkkal, hogy egyáltalán esélyünk legyen, ennyi üresjárattal már az is nagy dolog, hogy a kitűzött nyolcadik hely összejött.
Egyszerűen sem támadásban, sem védekezésben, de még a kapusposzton nem volt kiemelkedő teljesítmény, ami még nem lenne „akkora” probléma, de ezt sajnos nem sikerült a csapatjátékkal ellensúlyozni, végignyálazva a statisztikákat mindössze egyetlen mutatóban tudtunk a legjobbnak bizonyulni – kiállításokban. És hiába bírózunk mindig, most még nem is annyira sújtottak bennünket, igaz a kézilabda elég pofára fújós sportág, szóval belekötni mindig bele lehet.
Szóval nyolcadik hely, ízlelgessük. Nem olyan rossz, de nem is olyan jó. Mondjuk az is árulkodó, hogy az interneten fellelhető cikkek közül természetesen az Ausztria elleni vereséghez érkezett a legtöbb komment…
