Minden olyan gyorsan történt. Hetedikesek voltunk az általános iskolában, amikor a többiek görkorit vettek maguknak. Én sem akartam kimaradni a jóból, egyik barátom, Dávid nagynénjének volt egy turkálója, ott lapult 5 ezer forintért egy fémsínes csoda, arra le is csaptam.
Hiába volt egy-két számmal nagyobb a lábamnál, gondoltam majd belenövök. Innentől kezdve már csak egy lépés volt az, hogy ütőt ragadjunk a kezünkbe és görhokizni kezdjünk a napsütéstől felpúposodott focipályán a székesfehérvári II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola hátsó udvarán. Én kapus lettem. Ennek igen rövid története van. Kedd volt, Dávid a suli után felhívott, mondta, hogy kitalálták, én leszek a kapus. Mondtam, jó. Sosem voltam egy akadékoskodó típus.
Az egész tavaszt és nyarat végigedzettük, addig jártunk ősszel is, amíg csak az időjárás engedte. A többiek még védő nélkül, vérző térddel és könyökkel rótták a köröket. Akkor már a Gödörben, átcuccoltunk oda, ott kevésbé volt rossz a beton. Nekem a lepkés kezemen egy baseball-kesztyű volt – eleinte baseball-sapka, arra dobálták a teniszlabdát a többiek –, a botoson pedig egy telefonkönyv, amire ráhúztunk egy szövetdarabot, az aljára meg rávarrtunk egy síkesztyűt. A mamutomat anyám varrta, polifoamból. Volt, hogy elájultam a nagy melegben, úgy kellett felönteni, azért mell- és fejvédőben még jobban meg tudja viselni az embert a 35-40 fokos meleg.
Nem sokkal ezután kezdtünk el le-lejárni a Raktár utcai hokipályára, hogy ellessük a legnagyobbaktól, mi fán terem a hoki – akár jégen, akár görkoriban. Szerdánként, a középiskolásoknak kiírt jégkorong után – ami fél hétkor kezdődött, de mi már hatkor felcsöngettük a rolbást, ugyan, engedjen már be minket, cserébe itt van két doboz sör, de akkor már a korit is élezze meg, legyen olyan kedves – sokszor ellógtuk az első egy-két órát a suliból. Nem csak azért, hogy kihasználva az elmaradó iskoláscsoportok idejét kikönyörögjünk magunknak még egy-két plusz órát a jégen („jégfelújítás nem kell”), hanem azért is, mert kilenc-tíz óra magasságában kezdődött a nagy Volán edzése. Az „ikertesókkal” Ocskay Gáborral, Palkovics Krisztiánnal és a többiekkel.
Aki látta őket együtt játszani, az sosem felejti azokat az összjátékokat. Ocskay megjátszotta a korongot, sokszor csak néztük, kit lát ott. Senkit. Viszont tudott valamit. Tudta, hogy Palkovics, akivel már gyerekkora óta együtt játszik, érkezni fog. Menetrendszerűen. És így is lett. Az Alba Volánban és a válogatottban is. Olvasták egymás gondolatát, tudták, mit fog meghúzni a másik. Csak az ellenfelek voltak lemaradva, ők erre nem tudtak felkészülni és igazából nem is lehetett.
Már elkezdtük a középiskolát, de mi még mindig Ocsnak és Vicsnek becéztük egymást a pályán - Gábor és Krisztián után, nekünk ők voltak a példaképek. A kétezres évek elején jártunk, így én Roman Mega lettem. Visszafordíthatatlanul is a jégkorong szerelmesei lettünk, ha nem görhokiztunk, vagy próbáltuk megalapozni az (amatőr bajnokságban kicsúcsosodó) jeges jövőnket, akkor kimentünk a csarnokba és szurkoltunk „A” csapatnak.
Micsoda rangadókat láttunk... Már hetekkel a Dunaújváros elleni ütközet előtt vártuk, hogy mikor jönnek az Acélbikák. Sosem kellett csalódnunk.
2002-ben aztán már nem csak magyar bajnokikat, kupameccseket és Interliga-találkozókat láthattunk, akkor – számunkra először – házhoz jött a válogatott, Székesfehérvár és Dunaújváros látta vendégül a divízió I-es világbajnokság B csoportjának mezőnyét – Ocskay lett a pontkirály, négy gólja mellé öt gólpasszt is kiosztott öt meccsen. Az utolsó meccsig nem volt ellenfelünk, addig a kínaiakat, a briteket, a románokat és nagy meglepetésre a norvégokat is simán vertük, így évtizedek után először az A csoport küszöbére értünk. Óriási várakozás előzte meg a dánok elleni mérkőzést, az egész város arról beszélt – naná, hogy tele volt a csarnok! 6-2-re kaptunk ki, ami olyan megrázó volt számomra, hogy a mai napig elsőre mindig 7-2-őt vágok rá. A dánok azóta sem estek ki az élvonalból.
Ifjabb és idősebb Ocskay Gábor
A Volán utána sorra nyerte a bajnoki címeket, ráadásul 2003-ban először az Interligában is a csúcsra ért a csapat. Óriási öröm volt ez, főleg, hogy a döntőben a nagy rivális Acroni Jesenicét sikerült legyőzni, az elődöntőben pedig a Dunaújvárost – álom forgatókönyv volt.
Mi közben betonon már egyre jobbak voltunk és ide-oda hokicsapatokhoz is bekapcsolódtunk az amatőr bajnokságokban. 16-17 évesen még meg sem kaptuk Milánnal a játékengedélyünket, alig bírtuk kivárni, hogy az akkor a MAJL utolsó helyén szerénykedő csapatunkban bemutatkozhassunk. Addig maradtak a hétfő este 11-es edzések – melyekre még nővérem vitt el minket, mert egyikünknek sem volt jogsija, így a Suzukiban tesóm mellett öten ültünk felszereléssel a nyakunkban – és persze a Volán-meccsek.
2004 szeptemberében jött az első ijedtség. Ocskaynak abba kellett hagynia a játékot. Szívizom-betegséget diagnosztizáltak nála. Hónapokig járt orvostól orvosig, mindegyik azt mondta, ne térjen vissza a pályára. Aztán az egyikük – Papp Lajos – zöld utat adott, Gábor pedig négy hónap kihagyás után ismét jégre lépett. Mindene volt a jégkorong, a játék, nem volt kérdés, hogy az első igen után újra szerelést ölt. Korábban egy súlyos térdsérülést is „kihordott lábon”, hogy arról ne is beszéljünk, amikor egy franciák elleni mérkőzésen, egy alattomos ütközés után úgy játszotta végig a mérkőzést, hogy az állkapcsa zúzódott, a szemfoga pedig átszúrta a száját...
A sikerszéria folytatódott, itthon egyeduralkodó volt a Volán, csak a kupában csurrant-cseppent valami a Dunaújvárosnak. 2005-től kezdve három éven át európai topcsapatok látogattak hozzánk a Kontinentális Kupa döntőinek köszönhetően, első alkalommal ráadásul sikerült megcsípni egy harmadik helyet is, ami szinte a csodával volt egyenlő. Az NHL-es lockout miatt ráadásul olyan klasszisok jöttek el abban az évben, mint – a számomra oly nagy kedvenc – Pavel Datsyuk, Makszim Afinogenov, Andrej Markov, Michal Handzus vagy épp Vladimir Országh, a Milano Vipers szurkolóiban pedig egy rendkívül szimpatikus és igen energikus tábort ismerhettünk meg. Azt hittük csúcson van a magyar hoki, de nem sokkal később kiderült, hogy még erre is rá lehet tenni egy lapáttal.
2007-ben ismét sikerült behúzni az Interligát, majd a következő idényben jött a szintlépés, az osztrák bázisú hokibajnokság, az EBEL. A Volántól a tisztes helytállás volt a cél, igaz az első szezon 42 meccsén csak 7 győzelem jött össze, ami elsőre hidegzuhany volt. Ugyanakkor olyan hokit láttunk hétről hétre, amit korábban nem. Na, meg már a felnőtteknél játszott egy-két gyerekkori barát, mint például Sofi.
Hamar elfelejtettük az EBEL-szezont, ugyanis jött a szapporói csoda, a válogatott megnyerte a Japánban rendezett divízió I-es vb B csoportját, ezzel 70 év után jutott fel ismét az A csoportba! Szerintem egy emberként könnyezte meg ezt a sikert a magyar hokiszurkolói társadalom, én legalábbis eléggé meghatódtam a tévé képernyője előtt. Nem szégyellem, évek óta követtem a sportágat és láttam, hogy ezek a srácok milyen háttérrel, honnan hová jutottak el. A csoda szó egyáltalán nem túlzó kifejezés.
Én idő közben Budapestre költöztem, már a szapporói eseményeket is a fővárosban követtem végig, ekkor kicsit eltávolodtam az aktív játéktól, de haza-hazajártam a bajnokikra, nem sokkal később pedig újra edzésekre jártam, csak már a fővárosban és nem abban a jégcsarnokban, amelynek minden apró centijét ismerem – palánkon belül és kívül egyaránt.
Kiscsicsó következő szezonja szenzációsra sikerült, az EBEL-ben 53 meccsen 43 pontot szerzett 19 gól és 24 gólpassz formájában, azaz bombaformában várta a svájci világbajnokságot. Ahová azonban már nem tarthatott a fiúkkal, mert alig egy hónappal a vb előtt, 2009. március 25-én hajnalban elhunyt. Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy 2014-et írunk és Ocskay már öt éve nincs közöttünk. Mindössze 33 éves volt, mikor itt hagyott bennünket...
Nem hiába van tele személyes élményekkel ez a bejegyzésem. Az útra saját magunktól léptünk rá még kissrác korunkban, ám azt az igazán nagy lökést, ami miatt még a mai napig jégen/betonon vagyunk abból a társaságból jó páran, azt Ocskayéktól kaptuk meg. Nem csak egy csapatot szerettünk meg, hanem az egész életünkre hatással voltak azok a meccsek. Az enyémre mindenképpen, ezen élmények hatására jutottam arra, hogy a sportújságírás felé vegyem az irányt – hat éve koptatom már a klaviatúrát.
Köszönöm Neked mindezt, Kiscsicsó. Nyugodj békében!
