Aki kedden nézte az olasz-uruguayi meccset, az bizony láthatta a vb eddigi legsuttyóbb megmozdulását.
„Ezt nem hiszem el, hát megharapta!” – csattantam fel kedden a meccs hajrájában, de azt hiszem jó pár nyomdafestéket nem tűrő szitok is elhagyta ezután a számat. Mindezt azután, hogy a visszajátszáson láttam: Luis Suárez minden előzmény nélkül beleharap Giorgio Chiellini vállába az olasz tizenhatoson belül, majd elterül a gyepen és mutogatja a bírónak, hogy neki fáj a foga, és őt bántották. Engem igazából az lep meg, hogy a Juventus bazilikakilincs orrú védője nem ütötte ki azt a híres fogsort hirtelen felindulásból a támadó szájából.
Suárezt én egy kivételes képességű csatárnak tartom, nagyon érzi a kaput, jó játékos. De tényleg. De, ha valaki nem képes uralkodni magán, akkor keressen valami jobb elfoglaltságot, mint a foci.
Mert az uruguayi támadónak nem ez az első ilyen esete. 2010-ben már elnevezték az Ajax kannibáljának, amikor megharapta az eindhoveni Otman Bakkalt, 2013 áprilisáig kell visszamennünk az időben a második harapásig, akkor a Chelsea-s Branislav Ivanovic volt az elszenvedője – Suárez itt már liverpooli színekben harapott – az uruguayi, hát nem is tudom, mit mondjak, szokásának. Akkor mondjuk az angol szövetség le is csapott rá, tíz meccset szotyizgatott a lelátón.
Ez a dolog nálam már nem fér bele - mint ahogy az sem, ha valaki szándékosan sérülést akar okozni az ellenfelének. Sokaknál azzal kiverte a biztosítékot, amikor Ghána ellen 2010-ben kézzel kiütötte a gólba tartó labdát, pedig szerintem az egy vállalható dolog volt. De a harapás nem. Főleg, ha valaki háromszor követi el. Az nem százas. Nem focipályára való.
Nagy szívfájdalmam, hogy a spori nem vette ezt észre, így a mérkőzés némi anyázás, meg ujjal mutogatás után játékvezetői labdával folytatódott és ebből alakult ki az a szöglet, aminek a végén Godín továbbfejelte Uruguayt a nyolcaddöntőbe, Olaszország meg csomagolhat. (Itt jegyezném meg, hogy mind Atlético-drukker, imádom Godínt, aki egy hónap alatt gólt fejelt a bajnoki aranyról döntő meccsen, a BL-döntőben és most továbbjuttatta Uruguayt. Respekt!)
Mindezek után nem csoda, ha „ezeréves” olasz szurkolóként magamba voltam roskadva. Épp felrobbantam volna a lefújás után, már-már egy kitörés előtt vulkánra hasonlítottam, amikor kaptam egy sms-t. És könnyező röhögésben törtem ki. Ez állt benne: „Veled vagyunk! Anya, apa”.
Ha másért nem, ezért a pillanatért megérte lejátszani ezt a találkozót.
