A 15. percében járt vasárnap a Sevilla és a Barcelona meccse, amikor Moreno megszerezte a hazaiaknak a vezetést egy újabb katalán védelmi megingást követően. A kommentátor – még élénken élhetett benne a Valencia elleni zakó – hangosan üvöltve vette mindezt tudomásul és megpendítette, hogy „közel” jár egy újabb bajnoki vereséghez a Barca. Én csak legyintettem és azt mondtam: fogadjunk, hogy bedarálják a Sevillát. Így is lett (bár ez most kissé Pastradamusnak hangzik), ám én mégis végignéztem a mérkőzést és nem a Barcelona, vagy a Sevilla (na jó, egy kicsit) miatt, hanem Unai Emery miatt.
Hogy nagyot mondjak így rögtön a bejegyzésem elején, el kell árulnom, hogy már jó pár éve a spanyol labdarúgás ütőerén tartom az ujjamat – kis túlzással persze. Láttam Ronaldót a Barcelonában, a galaktikus Real Madridot, ahogy a Valencia és a Deportivo La Coruna nagy bravúrt elérve bajnok lett, ahogy a Real Sociedad és a Villarreal majdnem végrehajtotta ugyanezt a bravúrt, nagy örömömre az Atlético Madrid felemelkedését és az arab pénzből felfuttatott Málaga tiszavirág életű feltámadását.
Mindezek közben/mellett figyeltem fel Unai Emeryre, aki amúgy egy edző és több esetben igen közel járt már ahhoz, hogy legyőzze a világ egyik, ha nem a legjobb klubcsapatát, a Barcelonát. Az első siker azonban még várat magára.
Nézzük a száraz tényeket: Emery edzőként eddig 17 meccset vívott a Barcelona ellen, ennél többször csak az Atlético Madrid ellen vezette csatába aktuális csapatát. Nos, a katalánok elleni mérleg nem valami fényes, öt döntetlen mellé 12 vereség párosul, 15 lőtt gólhoz pedig 41 kapott, átlagosan mindössze 0,29 pont jön össze meccsenként neki a gránátvörös-kékekkel szemben.
Akkor mégis miről hadoválok? Emery közel jár/járt ahhoz, hogy legyőzze a Barcát? Igen, többször is. És – megint nagyot mondok – meg is érdemelné.
Ennyire vagyok attól, hogy legyőzzem a Barcelonát
Unai Emery 42 éves, spanyol, játékosként középpályás volt, de nem váltotta meg a világot, főleg a Toledo színeiben villogott. Talán posztjából adódóan lett – szerintem – nagy taktikus, 2008-ban ugyanis az Almeríával is képes volt egy 2-2-őt játszani a Barcával – egy idegenbeli 2-0-s zakót követően, utóbbi volt az első találkozása edzőként a katalánok ellen.
Almeríából Valenciába vitte az útja, a Denevérekkel pedig több ízben borsot tört a neves rivális orra alá, négy iksz mellett hat vereség csúszott be. Hazai pályán tudta főleg megfogni a Barcelonát, a máig az emlékezetemben él az az összecsapás, amelyet 2009 áprilisában játszottak, 2-2-es végeredményt hozott és hosszú idő után először olyan védekezést láthattunk rajta, amelyre addig szerintem csak José Mourinho volt képes: levenni a pályáról a már világklasszis Lionel Messit – más kérdés, hogy „a pályáról levett” argentin így is betalált. Ezt a 2-2-őt énekelte meg anno Heinrich az egyik népstadionos blogbejegyzésében, ám bármennyire is barátom a gugli, most nem lelem, pedig az egy pöpec írás volt.
Ezt még pár szoros, ám győzelem nélküli összecsapás követte a Barcelonával szemben és ugyan hiába segítette zsinórban kétszer is bronzéremhez a Valenciát, 2012 júniusában búcsút intett a csapatnak. Szép eredmény a spanyol bajnoki harmadik hely, ám előbb 25, majd 39 (!) pont választotta el az aranytól. A Valencia is azon csapatok közé tartozott, amely nem képviselt rossz játékerőt, de összességében nem tudott átlépni a saját árnyékán és a két gigász ellen gyakorlatilag csak részsikerekre, vagy még arra sem futotta. Bármennyire is fáj kimondanom, talán még az Atlético Madrid is ezen a szinten van, bár remélem a bajnokság fennmaradó részében még rám cáfolnak.
Visszakanyarodva Emeryhez, emberünk Spanyolországból Oroszország felé vette az irányt, arra, ahonnan szerintem kevés játékosnak/edzőnek van visszaút egy komolyabban jegyzett bajnokságba – csak úgy, mint Törökországból. A szakember azonban a moszkvaiakkal is közel állt ahhoz, hogy megráncigálja az oroszlán bajszát, 2012 szeptemberében már 2-1-re is vezetett a Szpartak a Nou Campban, de végül Messi duplájával a hajrában fordított és nyert a Barca, a visszavágó meg egy sima 3-0-s spanyol sikert hozott. Az a bukta is a része annak a sorozatnak, amely már hét meccse tart, azóta nem sikerült pontot rabolnia a Barcelonától Emery aktuális együttesének. Ez a negatív széria már bő két éve tart.
A Szpartaknál egyébként nem evett meg sok sót, egy városi rangadó csúnya elbukása miatt pedig ki is rúgták, így tavaly visszatért hazájába és már a Sevillát irányítja. Azóta háromszor találkozott a Barcával és ugyan mind a háromszor kikapott, az 1-2 és a 2-3 belefér, míg a legutóbb, a beharangozóban is említett 1-4 csak papíron volt ilyen sima, a Sevilla azért összességében talán több gólhelyzetet is dolgozott ki ellenfelénél – más kérdés, hogy ezeket be kellene lőni.
„Jó meccset játszottunk, amit meg is nyerhettünk volna. Játékosaim jól teljesítettek, csak az eredmény maradt el” – mondta a lefújás után Emery a Marcának és ezt azt hiszem szinte az összes Barcelona elleni meccsét követően elmondhatná.
Hajrá, Emery, én neked szurkolok!
